Antival 2011-ben készítettem utoljára interjút. Akkor még Nyíracsádon élt és dolgozott; főállásban földrajzot és természetismeretet tanított a Nyíracsádi Ady Endre Általános Iskolában, munka mellett pedig képzőművészként tevékenykedett. Anti elég sikeres évet tudhatott magának művészeti vonalon a 2011-es évben; a számos hazai kiállítása és egy különdíj mellett alkotásaival több ízben bemutatkozott külföldön is, mégis, ahogy telt-múlt az idő, ő egyre kevesebb aktivitást mutatott, mígnem az utóbbi hónapokban végre ismét elkezdtek felpörögni körülötte az események, épp ezért időszerűnek tartottam egy újabb interjút készíteni vele.
- Milyen változások történtek veled, amiért a művészetedben hosszabb ideig voltál inaktív?
- Főként magánéleti változások, amelyek épp a művészeti életben vetettek vissza, mert sokkal inkább a munkára és a pénzkeresetre kellett koncentrálnom, mint az alkotásra, de a lendület most is töretlen, hiszen ugyanúgy egy cél felé haladok; hogy a művészetemet meg tudjam mutatni és beteljesedjen. Azonban két évvel ezelőtt újra beleerősítettem, kezdve azzal, hogy munkahelyet váltottam és elköltöztem Nyíracsádról. Jelenleg Budapesten dolgozom a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskolában, mint rajztanár, amely nagy változást jelentett a munkámban, hiszen előtte földrajzot és természetismeretet tanítottam, most viszont, ha már művészkedek - ha fogalmazhatok így - akkor mellette a tanításban is ugyanezt tehetem, mert a vizuális kultúra oktatásával foglalkozom. Úgyhogy ez egy nagyon-nagy váltás volt és egy újabb lökést adott afelé, hogy ismét elkezdjek koncentrálni a művészetre és az alkotásra.
Továbbá azzal, hogy felkerültem Budapestre, közelebb került hozzám a hétköznapi kultúra állandó pezsgése, amit Nyíracsádon csak interneten keresztül lehetett érezni. Most személyesen tudok találkozni kortárs művésztársakkal, el tudok menni egy-egy kiállításra, látom, mit raknak le az asztalra a művészek és ez a folyamatos úgynevezett "képben levés" inspiráló hatású rám. Látom, hogy nekem sem szabad lemaradnom.
- Tehát akkor ismét alkotsz?
- Aki művészettel foglalkozik, soha nem ülhet a babérjain. A művészet az egy folyamatos fejlődés. Ha én nyolcvan éves koromban még élni és festeni fogok, akkor sem fogom tudni azt mondani, hogy elértem a csúcsot, mert a művészetben nem lehet. Mindig keresni kell az új kihívásokat, amely az én munkásságomra is jellemző. Mindig voltak technikák, amiket épp felfedeztem, mint például a linómetszés vagy a stencilkép készítés, ám egy idő után, amikor azt éreztem, hogy eljutottam egy szintre, akkor tovább léptem és új technikákat kerestem. Így egyre jobban kiszélesítettem a tudásomat az évek alatt és csak mostanság veszem észre magamon, hogy az eddig megtanult technikákat hogyan kezdem összevegyíteni és egyre komplexebb alkotásokat hozok létre, mert most már installációkban és tárgy-kollázsokban gondolkozom. De lehet, hogy ez is csak egy korszaka lesz az életemnek, ki tudja.
Anti legújabb tárgy-kollázsa saját készítésű NYÁK lemezekkel, mely élőben is megtekinthető a "Facebook, lájkok, szelfik - Köztünk élő társas magány" című kiállításon.
- Az új munkáidról, vagy például a tavalyi év kiállításairól mégis csak elvétve találok valamit a neten vagy a közösségi oldalakon. Ennek mi az oka?
- Ez valószínűleg az én hibám. Egyrészt nevezhetem lustaságnak, másrészt van bennem némi tartózkodás a közösségi oldalak használatával kapcsolatban. Saját magunk megmutatásával nekem még mindig olyan érzésem van, mintha vagánykodás lenne, vagy épp "lájk-vadászat", ha mondjuk egy alkotói munkám eredményét tenném közszemlére Facebookon. Tudom, hogy le kellene küzdenem ezt a belső gátat, mert a hátránya mellett az előnyét is látom a közösségi médiának.
- De ettől függetlenül azért keresed a kiállítási és megjelenési lehetőségeket ugye?
- Igen, például pályázatokon rendszeresen részt veszek, hogyha találok olyan minőségű kihívást, amin érzem, hogy nekem való. Ha pedig kiállításról van szó, akkor általában csoportos kiállításon veszek részt, mert egyelőre nincs időm új és önálló anyagot összerakni a hétköznapi munka mellett. Úgyhogy folyamatosan keresem a lehetőségeket, de elsősorban nem magamnak, ugyanis tagja vagyok egy képzőművész csoportnak, az NDK-nak.
- Örülök, hogy szóba hoztad az NDK-t, mert szerintem sokan nem ismernek még benneteket, szóval itt a lehetőség, hogy mesélj magatokról. Kik vagytok pontosan?
- A csoport hivatalos neve Neue Debreczenische Kunst, vagy, ahogy mostanában bejegyeztek minket egyesületként az a Nehezen Definiálható Közösség. Öt éve létezünk, nyolcan vagyunk, és nyolcan nyolcféle vizuális nyelven beszélünk, de mindig egyöntetűen. A csoportunk javarészt középiskolai művésztanárokból áll, de van köztünk szabadúszó is és van, aki színháznál díszletfestő. A nyolc alkotóval éves szinten 3-4 csoportos kiállítást hozunk létre, attól függően hol találunk lehetőséget és megfelelő kiállítóteret. Azzal, hogy én Budapestre kerültem, vállaltam azt a feladatot is, hogy NDK-s nagykövetként működök a közösségem érdekében és keresem a lehetőségeket, ahol friss és új tárlatokat tudunk létrehozni.
- Milyen jellegű kiállítási témával vagy projekttel keresel fel galériákat?
- Általában olyan időszerű és friss projekteket próbálunk kitalálni, amelyekben mindig van egy kis csavar, amely nem csak magunknak mondd valamit, hanem a szélesebb környezetünknek is. Ilyen volt a közelmúltban például Rejtő Jenő 111. születésének évfordulójára az "Életét nem élte le, aláírás megtagadva" kiállításunk, vagy a "Karácsonyi felárazás" projektünk a MüSziben. Hisszük, hogy egy művészeti csoportnak úgy kell működnie, hogy nem csak a saját közössége, de a külső közösség érdekében is tesz valamit. Mi nem azért szoktunk összerakni egy projektet vagy kiállítást, mert meg akarjuk magunkat mutatni. Ennek sosem láttuk az értelmét, mert ez csupán öncélú magamutogatás. Mi, ha van egy kiállítási ötletünk, akkor nagyon szívesen beveszünk más kortárs képzőművészeket is vagy például pályázatot írunk ki az éppen aktuális kiállításunkra, amire bárki jelentkezhet.
- A legújabb kiállításotoknak, melynek címe "Facebook, lájkok, szelfik - Köztünk élő társas magány" most pénteken, azaz 2016. február 19-én lesz a megnyitója a Deák17 Galériában. Ez a projekt épp olyan, ahogy azt az imént leírtad; kortárs művészek alkotásaiból és diákok pályázati munkáiból lesz látható nagyszabású kiállítás. Mesélnél bővebben a koncepcióról és arról, mit láthatnak azok, aki ellátogatnak pénteken a 18:00 órakor kezdődő megnyitóra?
- Úgy egy évvel ezelőtt mentem be a D17 Galériába és ismerkedtem össze Kaposi Dorka kurátorral. Bemutatkoztam ki vagyok, honnan jöttem és mit képviselek. Dorka nyitott volt az NDK felé, de azt javasolta, hogy találjunk ki egy olyan koncepciót, amely érdekelheti az ifjúságot is, ezáltal szélesebb közönséget vonzhat be. Pár hónap múlva elé álltam a "Facebook, lájkok, szelfik - Köztünk élő társas magány" című projekttel, amely a valós és virtuális társas kapcsolatainkról, ezek romlásáról vagy fejlődéséről, magáról a Facebook jelenségről és annak hatásáról szól. A kiállítás tervezete két részből áll: egy ifjúsági és egy kortárs részből. A kortárs rész az NDK Csoport, valamint a szintén debreceni Síkhegy Csoport tagjainak munkáiból áll, továbbá felkértünk 25 budapesti kortárs képzőművészt is, hogy egy teljesen új munkával reflektáljanak a kiállításra. Az ifjúsági részeként pedig meghirdettünk egy országos diákpályázatot általános iskolás felső tagozatosoknak és középiskolás diákoknak.
Tudomásom szerint ezt a témát még nem boncolta senki vizuálisan, épp ezért tartom érdekesnek a koncepciót, mert kapsz egy majdhogynem országos merítést arról, hogyan gondolkodik képileg e problematikáról két külön generáció; egy diák és egy kortárs képzőművész. Másfelől azt is el szeretnék érni a kiállítás megnyitóval, hogy egyfajta élő közösség jöjjön létre a diákok és a művészek, valamint a debreceni és a budapesti alkotók között; tehát egy valódi kapcsolat létrehozása ember és ember között, ellenben a virtuális térrel. Ez volna a cél.
A kiállításról bővebben itt olvashattok!
